Eszeveszett élni vágyás, fricskázós öröm, kozmikus zsiványság, de rikoltó fájdalom és sebzett érzékenység is lakozik a kötet verseiben. A daloló gyakran ráncigálja Isten szakállát, sokszor bújik oda a Teremtőhöz, faggatja őt szilajul, vagy borul le előtte hálával. Végigsuhanunk az évkeréken, ezer színárnyalatban üvöltő falevelek közt, gyümölcsgömbölyítő nyárban, rügyet ragacsozó tavaszban, harsogó hóba mártva.
Vajon honnan jönnek ezek a földtől égig zengő, rímben-ritmusban tobzódó dalok?
Elővágtatnak a zsoltárok ősiségéből, a középkori himnuszhagyományból, a magyar népdal kétezer évéből…
Lackfi alaposan átkutatta József Attila, Nagy László, Kosztolányi, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Weöres, Pilinszky és Kányádi tarisznyáját, és a kölcsöntollakkal nem átallt szikrázó, fékevesztett sorokat karmolni a papírra.
„Hogyan lehet ezeket az egyszerű szavakat úgy sorba rakni, hogy ilyen csodálatos versek legyenek belőlük?” (Ági)
„Kavargó szavak, furcsa képzetek. Benne van az odafönt, az idelent és magam is.” (Péter)
Értékelések
Még nincsenek értékelések.